Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy sódomb. A nép nevezte így el azt a gyönyörűséget, ott a kerek erdő sarkában. Úgy évtizede kicsi párommal nászút ürügyén vitt arra utunk, és igencsak rácsodálkoztunk arra a fenyvesek ölelte, sejtelmes párafelhőbe burkolózó, hófehér valamire, amikor az országútról szekerünkből megpillantottuk.
A sorozat eddigi három részében szó esett az eltűnő szigetekről, a korallok kifehéredéséről és a „fénylő hegy” eltűnő hósipkájáról. Most ismét elfogyó, eltűnő szépségekről lesz szó. Ezúttal azon tavak (tengerek) egy része kerül terítékre, melyek kiszáradtak vagy a legjobb úton vannak az irányban, hogy hamarosan eltűnjön vizük. |
Kollát Gyula
„Szükségünk van a természetre, hogy megmutassa a hazavezető utat, az elménk börtönéből kivezető ösvényt. Elvesztünk a cselekvésben, a gondolkodásban, az emlékezésben, a várakozásban és a problémák világában. Elfelejtettük amit a kövek, a növények és az állatok még tudnak. Elfelejtettük, hogy miként létezzünk, hogyan legyünk belül csendben, miként legyünk önmagunk, s hogyan legyünk ott, ahol az élet van: az ITT és MOST -ban” (Eckhardt Tolle)
Archives
September 2015
Cimkék
All
|