|
|
 Amikor a természet megvillantja gigantikus erejét, bizony az emberi alkotások olykor gyengének találtatnak. Földrengések, vulkánok, áradások, szökőárak alkalmával házak, templomok sőt egész települések tűnnek el a föld színéről. Ám akad olyanra is példa, amikor az ember pusztítja el önnön művét.
 Jómagam el sem tudom képzelni, hogy megegyek például egy sárgarigót vagy egy gólyát, de úgy általában semmilyen madárra nem vagyok vevő a tányéromon. Azon túl, hogy jó néhányukhoz – gólya, bagoly, cinke – lelkileg is kötődöm, a parányi sült madártestek látványa elborzaszt. Fel nem foghatom, hogy miként lehet azokból jóízűen lakmározni. Ám jól tudom, nem mindenki van így ezzel.
 Az emberek jelentős része tudna méz nélkül élni – de méhek nélkül aligha. Egy állítólagos Einstein jóslat kering arról, hogy amennyiben kipusztulnak a méhek, az emberiség csak négy évvel élné túl őket. Lassan évtizede már annak, hogy a méhek pusztulása elképesztő méreteket ölt. Ha nem sikerül a folyamatot megfékezni, akkor bizony kezdhetünk aggódni.
 Az ember uralma kiteljesedett a bolygón: meghódította az eget, eljutott a tengerek mélyére, és már annyira “beépült a tájba”, hogy szinte elképzelhetetlen, milyen lenne nélküle. Ám ez a zseniális, ügyes lény, melynek szépérzéke is van a boldogulás képessége mellé, úgy tűnik képes elpusztítani saját magát. Vajon tényleg csak idő kérdése, hogy a legértelmesebb élőlény nyomtalanul eltűnjön a planétánkról?
 Már nyaking járunk benne, és hamarosan el fog lepni bennünket. A szó szoros értelmében bele fogunk fulladni. Tulajdonképpen a legtöbben észre sem vesszük, hogy nap mint nap önként és „dalolva” hizlaljuk a szeméthegyet, mely hamarosan ránk fog omolni. Alig néhányan próbálnak tenni ellene, a többség pedig közömbös. Úgy vélik, majd valakik megoldják helyettük. Most szólok: NEM FOGJÁK!
 Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy sódomb. A nép nevezte így el azt a gyönyörűséget, ott a kerek erdő sarkában. Úgy évtizede kicsi párommal nászút ürügyén vitt arra utunk, és igencsak rácsodálkoztunk arra a fenyvesek ölelte, sejtelmes párafelhőbe burkolózó, hófehér valamire, amikor az országútról szekerünkből megpillantottuk.
 A sorozat eddigi három részében szó esett az eltűnő szigetekről, a korallok kifehéredéséről és a „fénylő hegy” eltűnő hósipkájáról. Most ismét elfogyó, eltűnő szépségekről lesz szó. Ezúttal azon tavak (tengerek) egy része kerül terítékre, melyek kiszáradtak vagy a legjobb úton vannak az irányban, hogy hamarosan eltűnjön vizük.
 Csoda és misztikum egyszerre. Mi más is lehetne egy - a legforróbb kontinens - Afrika egyenlítőhöz közeli tájékán a végtelen szavannából kiemelkedő hófödte hegycsúcs, mely távolról szemlélve olyan képzetet kelt, mintha a lebegne a síkság fölött. A kérdés ugyanaz, mint az előző részben: meddig?
 Szilárdan tartja magát az a téves közhiedelem, hogy a kínai nagy fal még a világűrből is látható szabad szemmel. Ám a mindössze néhány méter széles, és színében a környezetéhez nagyon hasonló építmény esetében ez nem felel meg a valóságnak. Annál inkább igaz ez az állítás a Nagy-korallzátonyra, a kérdés csupán az, hogy meddig?
 A jégnek megvan az a „rossz” tulajdonsága, hogy hő hatására olvad. Köztudott, hogy bolygónkon irdatlan mennyiségű jég található, amint az is, hogy az utóbbi időkben „feljebb lett tekerve a fűtés”. A dolog következményeként az óceánok szintje emelkedik, végveszélybe sodorva a „kisebb növésű” tájegységeket, köztük nem egy igazi földi paradicsomot.
|
Kollát Gyula
„Szükségünk van a természetre, hogy megmutassa a hazavezető utat, az elménk börtönéből kivezető ösvényt. Elvesztünk a cselekvésben, a gondolkodásban, az emlékezésben, a várakozásban és a problémák világában. Elfelejtettük amit a kövek, a növények és az állatok még tudnak. Elfelejtettük, hogy miként létezzünk, hogyan legyünk belül csendben, miként legyünk önmagunk, s hogyan legyünk ott, ahol az élet van: az ITT és MOST -ban” (Eckhardt Tolle)
Archives
September 2015
Cimkék
All
|
RSS Feed