|
|
 Amikor a természet megvillantja gigantikus erejét, bizony az emberi alkotások olykor gyengének találtatnak. Földrengések, vulkánok, áradások, szökőárak alkalmával házak, templomok sőt egész települések tűnnek el a föld színéről. Ám akad olyanra is példa, amikor az ember pusztítja el önnön művét.
2 Comments
 Jómagam el sem tudom képzelni, hogy megegyek például egy sárgarigót vagy egy gólyát, de úgy általában semmilyen madárra nem vagyok vevő a tányéromon. Azon túl, hogy jó néhányukhoz – gólya, bagoly, cinke – lelkileg is kötődöm, a parányi sült madártestek látványa elborzaszt. Fel nem foghatom, hogy miként lehet azokból jóízűen lakmározni. Ám jól tudom, nem mindenki van így ezzel.
 Az emberek jelentős része tudna méz nélkül élni – de méhek nélkül aligha. Egy állítólagos Einstein jóslat kering arról, hogy amennyiben kipusztulnak a méhek, az emberiség csak négy évvel élné túl őket. Lassan évtizede már annak, hogy a méhek pusztulása elképesztő méreteket ölt. Ha nem sikerül a folyamatot megfékezni, akkor bizony kezdhetünk aggódni.
 Az ember uralma kiteljesedett a bolygón: meghódította az eget, eljutott a tengerek mélyére, és már annyira “beépült a tájba”, hogy szinte elképzelhetetlen, milyen lenne nélküle. Ám ez a zseniális, ügyes lény, melynek szépérzéke is van a boldogulás képessége mellé, úgy tűnik képes elpusztítani saját magát. Vajon tényleg csak idő kérdése, hogy a legértelmesebb élőlény nyomtalanul eltűnjön a planétánkról?
 Már nyaking járunk benne, és hamarosan el fog lepni bennünket. A szó szoros értelmében bele fogunk fulladni. Tulajdonképpen a legtöbben észre sem vesszük, hogy nap mint nap önként és „dalolva” hizlaljuk a szeméthegyet, mely hamarosan ránk fog omolni. Alig néhányan próbálnak tenni ellene, a többség pedig közömbös. Úgy vélik, majd valakik megoldják helyettük. Most szólok: NEM FOGJÁK!
 Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy sódomb. A nép nevezte így el azt a gyönyörűséget, ott a kerek erdő sarkában. Úgy évtizede kicsi párommal nászút ürügyén vitt arra utunk, és igencsak rácsodálkoztunk arra a fenyvesek ölelte, sejtelmes párafelhőbe burkolózó, hófehér valamire, amikor az országútról szekerünkből megpillantottuk.
 A sorozat eddigi három részében szó esett az eltűnő szigetekről, a korallok kifehéredéséről és a „fénylő hegy” eltűnő hósipkájáról. Most ismét elfogyó, eltűnő szépségekről lesz szó. Ezúttal azon tavak (tengerek) egy része kerül terítékre, melyek kiszáradtak vagy a legjobb úton vannak az irányban, hogy hamarosan eltűnjön vizük.
 Csoda és misztikum egyszerre. Mi más is lehetne egy - a legforróbb kontinens - Afrika egyenlítőhöz közeli tájékán a végtelen szavannából kiemelkedő hófödte hegycsúcs, mely távolról szemlélve olyan képzetet kelt, mintha a lebegne a síkság fölött. A kérdés ugyanaz, mint az előző részben: meddig?
 Szilárdan tartja magát az a téves közhiedelem, hogy a kínai nagy fal még a világűrből is látható szabad szemmel. Ám a mindössze néhány méter széles, és színében a környezetéhez nagyon hasonló építmény esetében ez nem felel meg a valóságnak. Annál inkább igaz ez az állítás a Nagy-korallzátonyra, a kérdés csupán az, hogy meddig?
 A jégnek megvan az a „rossz” tulajdonsága, hogy hő hatására olvad. Köztudott, hogy bolygónkon irdatlan mennyiségű jég található, amint az is, hogy az utóbbi időkben „feljebb lett tekerve a fűtés”. A dolog következményeként az óceánok szintje emelkedik, végveszélybe sodorva a „kisebb növésű” tájegységeket, köztük nem egy igazi földi paradicsomot.
|
Kollát Gyula
„Szükségünk van a természetre, hogy megmutassa a hazavezető utat, az elménk börtönéből kivezető ösvényt. Elvesztünk a cselekvésben, a gondolkodásban, az emlékezésben, a várakozásban és a problémák világában. Elfelejtettük amit a kövek, a növények és az állatok még tudnak. Elfelejtettük, hogy miként létezzünk, hogyan legyünk belül csendben, miként legyünk önmagunk, s hogyan legyünk ott, ahol az élet van: az ITT és MOST -ban” (Eckhardt Tolle)
Archives
September 2015
Cimkék
All
|
RSS Feed