A környezeti kármentesítés egy meglehetősen komplex és sok munkával járó folyamat. Feladata nem a környezeti károk megelőzése, hanem a korábban, hosszú időn át végzett tevékenységek során a környezetre gyakorolt káros hatások mérséklése vagy megszüntetése, a szennyezés továbbterjedésének megakadályozása.
A környezeti kármentesítés egyik speciális fajtája a hulladékok lerakásából eredő károk mérséklése vagy megszüntetése, és ezen a ponton a két szakterület munkája szorosan összefügg.
A modern hulladéklerakók részére szigorú előírások szabályozzák az aljzatszigetelés elrendezését, a napi lerakott hulladék védelmét, napi lezárását, és a lerakók végső lezárását. Természetesen az utógondozás is szabályozott körülmények között zajlik.
A régi típusú, megfelelő szigetelés nélkül kialakított lerakók, melyeket hazánkban fokozatosan be kell zárni, mint említettem, szigetelő réteg nélkül épültek, azaz a csapadékvíz az oldható anyagokat magával viszi és elszivárog a talajba és a talajvízbe, így veszélyezteti az ivóvízkivételre alkalmas talajvizet.
A környezeti kármentesítés egyik feladata az ilyen hulladéklerakók utógondozása, a lehetőségekhez mérten a további talajszennyezés megakadályozása.
Tipikus további példa a régi katonai repülőterek kármentesítése.
A kármentesítések megszervezése különös körültekintést igényel: meg kell tervezni a kármentesítés módját, eszközét, és természetesen a rendelkezésre álló pénzeszközök sem elhanyagolandóak, hiszen arra is számítani kell, hogy a folyamat több évig, évtizedig is eltarthat.
A tervezéshez gépekre és berendezésekre (pl. extraktor, stripper, szivattyúk, csövek) van szükség, ismerni kell a talajvíz viszonyokat (mennyiség, mélység, áramlási sebessége, áramlási iránya, vízzáró réteg vastagsága), a szennyezés típusát (szerves, szervetlen). A kitermelt víz szállítására/továbbítására alkalmas eszközöknek, csöveknek, szivattyúknak fagytűrőnek kell lennie. Ellenkező esetben ezek szigeteléséről és fűtéséről is gondoskodni kell.
A két módszer: in-situ és ex-situ lehet. Az első módszernél a környezeti károkat helyben szüntetjük meg, míg utóbbi esetén a szennyezett talajt el kell távolítani. Az alkalmazott módszert általában a szennyezett terület nagysága, a kezelendő talaj és talajvíz mennyisége, a beruházás időtartama, és a rendelkezésre álló gazdasági eszközök határozzák meg.
A fenti megoldások közül példaként említhetjük a volt Metallochemia területén és a környező lakóövezetben és a védő erdősávban végrehajtott ex-situ kármentesítést: a projekt keretében a kiskertekből kitermelték a talajt, az épületek padlásáról leporszívózták a port, az erdőt felszámolták, az erdőtalajt kicserélték, és veszélyes hulladékok lerakására szolgáló biztonságos lerakóra szállították. A talaj nagy mennyiségére való tekintettel a tisztítás nem jöhetett szóba, mert az alkalmazható módszer drága lett volna, és a talajból kinyert nehézfémek további felhasználásra alkalmatlanok lettek volna.
A hosszan tartó kármentesítések tipikus példája egy veszélyes-hulladék lerakó, mely aljzatszigetelés nélkül került kialakításra. Sajnálatosan a kármentesí munkák kezdeténél sem voltak körültekintőek: a megfigyelő kutak fúrásánál megsérült a rétegvizet elzáró agyagréteg is, így folyamaotsan szennyezés került a rétegvízbe.
REKULTIVÁCIÓ
Először is egy téveszmét szeretnék eloszlatni. Rekultiválni nem lehet mindent, legfőképp hulladéklerakót nem. Rekultiválni lehet bányát és tájsebeket, hulladéklerakót ellenben leginkább csak lezárni és utógondozni lehet.
A rekultiváció tehát leginkább azt jelenti, hogy az adott bányaterületet megpróbáljuk helyrehozni. Ennek megvalósítása nem egyszerű feladat, lényegében vissza kell hordani oda különböző dolgokat. Ez részben úgy valósítható meg, ha a meddőt (a bányászat szempontjából értéktelen anyagot, ami nem tartalmazza a kinyerni kívánt ásványt vagy kőzetet) visszatöltjük eredeti helyére, majd ezt talajjal és növényzettel borítjuk. Természetesen ehhez nem kell semmilyen szigetelő anyag vagy záró elem, mert veszélyes hulladékokat, környezetre ártalmas anyagokat ide nem helyezünk el.
A bányarekultiváció végső folyamata a talajjal takarás és a növényekkel betelepítés, melynek eredménye egy viszonylag hosszú idő alatt regenerálódó erdő vagy park lehet, ahol később szabadidős tevékenységeket végezhetünk. A regenerálódott erdő ezt követően kitermelhető, bekerül az erdőgazdasági műveletek körébe.
Nem szabad megfeledkezni a talajvízről sem: ha a bányászati tevékenység közben talajvíz-kitermelés is volt, akkor a rekultiváció során gondoskodni kell a talajvíz-záró réteg sérülésmentes helyreállításáról, a tisztaságának megőrzéséről.
A szakmától távol lévők természetesen a hulladéklerakók utógondozására és tájba illesztésére is a rekultiváció kifejezést használják: itt nincs szó erről, mert a lerakókat nem lehet rekultiválni, azokat csak le lehet zárni, és hosszú éveken át (jogszabályokban előírt ideig) gondozni kell őket. A csapadékok megfelelő elvezetéséről gondoskodni kell, a lezárt lerakó tetején lévő talajréteg megtartása érdekében növényeket kell rá ültetni. A növények kiválasztására nagy gondot kell fordítani, nem lehet nagy gyökérzetű növényeket ültetni, mert átlyukasztják a záró elemeket.
A környezeti kármentesítési folyamatok elvégzése után is rekultivációról beszélhetünk: az eltávolított talaj, talajvíz, vagy kőzet helyére tiszta, szennyezésmentes talaj és utánpótlódó talajvíz kerül. A rekultivált kármentesített terület ezután ugyanúgy alkalmas az egészséges életre, mint bárhol máshol.
A képen a Metallochemia volt gyártelepének kármentesítése látható. A domb a veszélyes hulladékok lerakására szolgáló szarkofág, ami az autópálya alapja lett. A lezajlott kármentesítés ex-situ megoldás volt: a kitermelt szennyezett talajt elszállították.
Kép forrása: KvVM