Mint arról már korábban szó volt más bejegyzésekben, a környezeti károk megszüntetése, az elhárítás, vagy ha úgy tetszik az eredeti állapot helyreállítása egy meglehetősen komplex és bonyolult környezetvédelmi munka, ahol környezetmérnökök, geológusok, hidrológusok, hidrogeológusok, esetenként építő- és építészmérnökök, gépészmérnökök közösen dolgoznak. Nem szabad megfeledkezni természetesen azoknak a munkájáról sem, akik összeszerelik a bonyolult berendezéseket a terepi munka során, akik akár napi 20 órában is a gépeket figyelik.
A kármentesítések megtervezése egy korábbi bejegyzésemben említett tényfeltárási záródokumentáció elfogadása után kezdődik. A hatóság határozatban írja elő az elérendő koncentrációt, melyet az elérhető legjobb technika* figyelembevételével határoz meg. Ez a koncentráció a „kármentesítési szennyezettségi határérték”.
Meg kell tervezni, milyen technológiát kíván alkalmazni a kivitelező. Ez lehet helyben történő tisztítás vagy a szennyezett talaj- talajvíz kitermelése és elszállítása is.
Speciális megoldás a szennyezés beágyazása, helyben hagyása, azaz a továbbterjedés megakadályozása azokban az esetekben, amikor a kitermelés és elszállítás után történő tisztítás, esetleg a helyben történőtisztítás nem lenne gazdaságos, túlságosan hosszúra nyúlna.
A helybenhagyásos eset elég ritka, és kockázatos is egyben, hiszen a sérült területre nem lehet haszonnövényeket ültetni, és a szabadidős-rekreációs tevékenységek sem engedélyezhetők.
Természetesen magától értetődő, hogy hatósági előírás szerint az érintett területre több szennyező anyagot nem lehet elhelyezni, és törekedni kell arra, hogy a szennyezés a kármentesítés során sem terjedjen tovább.
A legjobb, bár drága technológia a kitermelés és a kitermelt anyag elszállítása. A kitermelt talaj helyére tiszta, egészséges talajt kell tölteni. A kitermelt talajt biztonságos ártalmatlanító helyre, többnyire veszélyes hulladékok lerakására szolgáló hulladéklerakóra kell elvinni.
Kivételes esetben, amikor a szennyezés nagy mennyiségű értékes anyagot tartalmaz (pl. nehézfémek, vas, nemesfémek), a kitermelt anyagot hasznosítani célszerű. Ilyenkor többnyire az értékesebb anyagokat olvasztással nyerik ki.
A helyhez kötött, ún. in-situ módszerek alkalmazása során nem termelik ki a szennyezett földtani közeget (talajt és talajvizet), hanem helyben végzik a tisztítást. A talajvizet azonban kiszivattyúzzák, speciális berendezésekben tisztítják (aktívszenes szűrés, kigőzölés), majd egy betápláló kúton keresztül visszajuttatják a talajba. A kitermelés lehetőleg a talajvízáramlás irányába történik, a betáplált víz áramlik a kitermelt helyére. Így nem keveredik a két anyag.
A kitermelés hatékonysága növelhető egy olyan speciális megoldással, mely ugyan ellentétes irányban van a kitermelő kutakkal, de ezen a kúton tiszta vizet juttatnak a talajba.
A technológia során alkalmazott aktív szenet regenerálni lehet, veszélyes hulladékként is kezelhető, vagy elégethető hulladékégetőben.
Kevés beavatkozást igényel az a megoldás, amikor biológiailag bontható szennyeződéseket az adott helyen hagyunk lebomlani: szennyezés-specifikus baktériumokkal beoltjuk a területet, melyek elvégzik a lebontást. A hatásfok oxigén bejuttatásával növelhető.
Az ex-situ, azaz kitermeléssel járó esetekben több lehetőségünk van. A nagy fém-, foszfor- és drága, de elkülöníthető ásványi anyag tartalmú anyagok esetében az újrahasznosításra mindenképpen törekedni kell, ellenkező esetben veszélyes hulladékként kell ártalmatlanítani.
Szerves, biológiailag bontható szennyezések esetén alkalmazható a mikrobiológiai kezelés is, bár ez lassú és irányított technológiát igényel.
Nem bontható szerves szennyezések esetén extrahálni kell, azaz különböző oldószerekkel kell kinyerni a szennyezést. Az új oldatban lévő szennyezés innentől kezdve ismét hasznosítható, ártalmatlanítható.
Az alkalmazott ártalmatlanítás és hasznosítás között az jelenti a döntési helyzetet, hogy van-e környezetvédelmileg elérhető legjobb technika, mellyel gazdaságosan lehet visszanyerni az anyagokat.
Természetesen nem csak szerves oldószerrel, hanem vízzel is moshatjuk a talajt, de ez csak víz-oldható anyagok esetében működik, a folyamatokat felületaktív anyagokkal (mosószerek), pH-változtatással, vagy komplexképző anyagokkal segíthetjük. Elvárás, ohgy ezek az anyagok ne roncsolják a talaj szerkezetét. Gondoskodni kell a mosóvíz tisztásáról és megfelelő kezeléséről is.
A gáz fázisú szennyező anyagok eltávolítására alá kell csövezni a szennyezett talajt, és egyszerű elszívással kell eltávolítani a gázokat. Az elszívott gázt adszorbensekkel kell megkötni, majd azokat megfelelően kezelni (veszélyes hulladék, avagy hasznosítás).
A kitermelt talaj egyik legerőteljesebb ártalmatlanítása az égetés: a talajt 800- 1200 °C hőmérsékleten elégetik.
A fenti lehetőségek mellett említést érdemel még az UV-fénnyel történő kezelés, a kigőzölés, és a résfalazás.
UV-fénnyel azok a szennyezések szüntethetők meg, melyeket ultraibolya fény hatására bomló anyagok okoztak.
A kigőzölés (sztrippelés) meglehetősen gyakran alkalmazott eljárás, mely során a talajvíz szennyezését lehet megszüntetni, elsősorban illékony anyagok eltávolítása lehetséges ezzel a módszerrel. Legtöbbször sztrippelő (levegőztető) tornyokat vagy tartályokat használnak, melyekben a tisztítandó víz lefelé áramlik, a tisztító levegő pedig alulról felfelé, fúvókák segítségével.
A tartály kb. 2 m magas, a torony pedig többnyire 5, de akár 12 m magas is lehet.
Szervetlen, radioaktív, robbanó és nem illékony anyagok esetében nem sok eredménnyel jár a technika.
Mint az a fentiekből jól látható, sok olyan anyag keletkezik a kármentesítések során, melyekkel tovább kell foglalkozni. Ezeket az anyagokat csak arra feljogosított szervezeteknek, cégeknek lehet átadni (környezetvédelmi vagy egységes környezethasználati engedély, mely vonatkozhat hasznosításra, ártalmatlanításra).
Felhasznált irodalom:
Csáki, F. et al, 2001.: Kármentesítési technológiák (Kármentesítési kézikönyv 4.), Budapest
Jelmagyarázat:
* Elérhető legjobb technika: olyan módszer vagy eljárás, mely alapján a berendezést tervezik, építik, üzemeltetik, és működését megszüntetik; elérhető az a technika, melynek fejlesztési szinte lehetővé teszi az érintett ipari területeken történő alkalmazását elfogadható műszaki és gazdasági feltételek mellett, figyelembe véve a költségeket és előnyöket, függetlenül attól, hogy az adott országban használják vagy előállítják; a legjobb technika azt jelenti, hogy a leghatékonyabb a környezet egészségének magas szintű védelme érdekében.
Képen: Gyomaendrőd- Nagylapos sztrippelő berendezés. (Forrás: Körös-vidéki VIZIG, www.kovizig.hu 2013. jan. 2.)