És hogyan állnak hozzá az emberek a hulladékmegelőzéshez és a minimalizáláshoz? Leginkább sehogyan. A legtöbb ember nem is tudja, mit tehetne, és egyébként is inkább az ár a fő szempontjuk vásárláskor. Az olcsóbb termékeket részesítik előnyben, pedig azok a tervezett elavulás miatt hosszú távon akár drágábbak is lehetnek, és a környezetet is jobban szennyezik. A magyarok szeretik a szépet, és ez is meglátszik a vásárlásokban. A díszes csomagolások mindig elkelnek... Szeretjük ugyan a természet szépségét is, de senkinek nem jut eszébe, hogy azért tenni is kell valamit... És szeretjük a megvásárolt áru szépségét is, pl. a szép, díszes csomagolást, de senkinek nem jut eszébe, hogy ezzel ártunk a természet szépségének...
És mit tesz az állam? Mit tesznek a hivatalok, hatóságok? Nem sokat... Egyes termékekre termékdíjat kell fizetni, mert környezetszennyezők, így egyre kevésbé éri meg gyártani ezeket. De az állam többi intézkedése inkább a piramis más lépcsőfokain hat.
Újrahasználatra is szükség lenne, de ebben sem állunk túl jól. Pedig a háztartásokban az újrahasználat sokszor csak fantázia kérdése lenne... De a legtöbb ember automatikusan a kukába dobja azt, amit már egyszer használt. És a cégek sem segítik az újrahasználatot.
Gazdasági érdekből (a tervezett elavuláshoz hasonló okok miatt: egyszeri használat, többszöri vásárlás, nagyobb bevétel) a cégek szívesen gyártanak egyszer használatos termékeket. És van is rá kereslet, mert a hétköznapi átlagembernek sokkal egyszerűbbnek tűnik... Eldobható borotvát vesznek, mert könnyebb használni. Eldobható pelenkát használnak, mert nem kell mosni. És így tovább... De ez a gazdasági érdek (ugyancsak a megelőzésnél felsoroltak miatt: egyszeri használat, több vásárlás, több hulladék) rendívül káros a környezetre. Ezért ezen a lépcsőfokon is szemben áll egymással a gazdaság és a környezet. Úgy tűnik, hogy az egyszer használatos, eldobható termékekkel mindenki jól jár. A termelő is, mert többet vásárolunk, több a bevétel. És a fogyasztó is, mert egyszerűbb használni. Csak éppen a környezet szenved helyrehozhatatlan károkat...
De van pozitív példa is az újrahasználatra, pl. az üvegvisszaváltó rendszer. Ez megéri az italok gyártójának is, mert így nem kell üvegre költeni, és megéri a fogyasztónak is, mert visszakapja az üveg árát. De megéri a környezetnek is, mert így nem kell azt az üveget még egyszer legyártani, és hulladék sem keletkezik, mert nem dobjuk el, hanem a szörpüzemben újratöltik... Ebben az esetben kivételesen egybeesnek a gazdasági és a környezetvédelmi érdekek!
És mit tesz az állam az újrahasználatért? Kötelezővé teszi, hogy kinek mit kell visszavennie. A gyógyszertárnak a gyógyszeres üveget és a lejárt szavatosságú gyógyszert; az elektronikai termékek gyártójának, forgalmazójának az elektronikai hulladékot, stb. Ez is olyan rendszer, mint az üvegvisszaváltás, csak éppen állami irányítással.
Újrahasznosítás, más néven újrafeldolgozás: ez is egy gyakran használt fogalom. De miben más, mint az újrahasználat? Abban, hogy újrahasználat esetén a terméket változatlan formában használjuk többször (akár ugyanarra a célra, akár valami másra). Újrahasznosítás vagy újrafeldolgozás esetén viszont a terméket valamilyen formában átalakítjuk az újabb használat előtt, amihez legtöbbször energiabefektetésre van szükség. Az újrafeldolgozás még mindig pozitív, mert így nem keletkezik hulladék, nem kerül a lerakóba a termék, de azért kevésbé pozitív, mint az újrahasználat, mert az átalakítás során szükség lehet valamennyi nyersanyagra és energiára is, amit meg kell termelni, és ez szennyezheti a környezetet. Egyszerű hétköznapi példa: ha a nagy testvér kinőtt ruháját a kicsi hordja, az újrahasználat, az eredeti célra. Ha nincs több testvér, és megkapja a szomszéd gyerek, vagy a már több helyen felállított ruhagyűjtőbe tesszük, az is még újrahasználat. Sőt még az is újrahasználat (az eredetitől eltérő célra), ha ezekből a kinőtt ruhákból lesz a felmosórongy. De ha valaki szétvagdossa a kinőtt ruhát, és a foltokból pl. ágynemű készül, az már újrahasznosítás, mert az már átalakítással jár.
Magyarországon az újrahasznosítás lehetőségei már megvannak, egyre több szelektív gyűjtősziget van, de a cégek nagy része még nem él ezzel a lehetőséggel. Nagy hagyományai vannak ugyan az újrapapírnak és a papírgyűjtésnek, sőt, egyes cégek a műanyag- vagy fémhulladékot is újrahasznosítják, újra beolvasztják, de ez már kevésbé elterjedt. Persze vannak jó példák is, pl. a használt étolajat átveszi a MOL, hogy bioüzemanyag készüljön belőle, de összességében még mindig jóval kevesebb hulladék hasznosul, mint amennyi a lerakóba kerül. Pedig hosszú távon a cégeknek is gazdasági érdekük lenne az újrahasznosítás, mert így kevesebb nyersanyagot kellene kitermelni, de a technológia átállítása újrahasznosításra rövid távon költséges lehet, és ezt nem minden cég engedheti meg magának.
Az emberek hozzáállása javul, már egyre inkább terjed a szelektív gyűjtés, és már kezdik megtanulni az emberek, hogy mit melyik gyűjtőbe dobhatnak. Kertekben már a zöld hulladék hasznosítása, a komposztálás is terjed az égetés helyett.
Az állam szerepe ellentmondásos az újrafeldolgozás szempontjából. Egyrészt az állami, önkormányzati hulladékkezelő cégek 1 köbméterig ingyen átveszik a lakossági hulladékot a hulladékudvarokban, másrészt a lomtalanítás már sok helyen (Veszprémben is) házhoz megy, és bizonyos hulladékokat már most köteles visszavenni a gyártó, forgalmazó. Sőt, 2015. január 1-jétől kötelező lesz a lakosságnak a szelektív hulladékgyűjtés! De ezekkel a pozitívumokkal szemben az állam a papírgyűjtés megszüntetését tervezi az iskolákban, arra a mondvacsinált okra hivatkozva, hogy ez kereskedelmi tevékenység, ezért az iskola nem jogosult rá. Pedig a papírgyűjtés az újrahasznosítás fontos része, közösségépítő hatású, sikerélmény a gyerekeknek, segít nekik megtanulni a helyes hulladékkezelést, sőt, még pénzt is kap érte az osztály, amit pl. az osztálykirándulásra fordíthatnak. És ezt akarja elvenni az állam az iskoláktól...
Energia-visszanyerés céljára a leggyakoribb módszer a hulladékok égetése. A piramis előző szintjei még egyértelműen pozitív tevékenységek voltak, de az energia-visszanyerés tekintetében már vegyes a kép. Mellette szól az az érv, hogy ha már nem hasznosítható anyagában az adott hulladék, akkor legalább az energiát nyerjük ki belőle, legalább ennyi hasznosuljon... Ez egy igaz és jó érv, ez az égetés pozitív oldala. De van negatív oldala is, mint minden égetésnek. Mégpedig az égésterméke. Az égéstermék legjobb esetben is szén-dioxid, ami közismert üvegházhatású gáz, fokozza a klímaváltozást (de ugyanakkor növényi tápanyag is, csak nincs annyi növény, amennyi felvenné az ember által az utóbbi 200 évben termelt szén-dioxidot). De bizonyos anyagok égetéséből, főleg az ellenőrizetlen égetésből káros égéstermékek is keletkezhetnek. Azért nem lenne szabad pl. otthon, házilag gumit, műanyagot égetni, mert ezeknek az égéséből nem csak korom, szén-dioxid, esetenként kén-dioxid, stb. juthat a környezetbe (ezek is éppen elég veszélyesek a környezetre és az emberek egészségére!), hanem mérgező, rákkeltő vegyületek, (pl. dioxinok) is keletkezhetnek. Egy ellenőrzött hulladékégetőben persze zárt térben, magasabb hőmérsékleten, ezeket a veszélyes anyagokat még tovább égetve már kevésbé veszélyes égéstermékek keleteznek (amelyeknek nagy részét még ki is szűrik, mielőtt kiengedik a füstgázokat az égetőből), de még így is kerül szennyezés a környezetbe.
Házilag már van javulás ezen a téren, az avarégetést kezdi felváltani a komposztálás, és gumit, műanyagot is egyre kevesebben égetnek otthon. Országos szinten viszont még kevés a korszerű égető (főleg a hulladékkal kapcsolatos beruházások: válogató, égető, lerakó stb. elleni állandó lakossági tiltakozás miatt), de már egyre többet terveznek és építenek.
Lerakással kezeljük a legtöbb hulladékot, és a lakosságnak ez sajnos bőven elég is. De azt kevesen tudják, hogy ez nem egy ártalmatlanítási vagy hasznosítási mód, hanem csak egy passzív hulladékkezelési eljárás. Az a hulladék ugyanolyan veszélyes marad, mint volt (egy-két kivételtől eltekintve, amikor a veszélyes hulladékokat lerakás előtt ártalmatlanítják, csökkentik a veszélyességüket, de akkor sem a lerakással, hanem az azt megelőző kezeléssel ártalmatlanítják a hulladékokat), és még nem is hasznosul, csak foglalja a helyet, és a lerakó előbb-utóbb betelik....
A lerakás primitív formájában arra jó, hogy ne legyen szem előtt a hulladék, megszabaduljon tőle a gazdája (erre jó példa az illegális lerakás minden módja a bokor alá dobott műanyag flakontól az egészen nagy méretű szennyezésekig); korszerűbb, ellenőrzött formájában pedig segít elzárni a hulladékot a környezettől különböző praktikákkal (pl. vízzáró réteg fölötti elhelyezéssel, aljzatszigeteléssel, a lerakó takarásával, a bomlásból keletkezett metán elégetésével, csurgalékvíz-elvezetéssel, stb.), de ettől még a hulladék ugyanúgy bomlik tovább, és ugyanolyan veszélyes, csak azért nem szennyez, mert nem érintkezik a környezettel. Tehát nem teszünk semmit a hulladékkal, csak elzárjuk a környezettől, és figyeljük, hogyan bomlik. Ezért ez a legkevésbé ajánlott hulladékkezelési mód, Magyarországon mégis ez a leggyakoribb.
Mit tehetnek az emberek és a cégek? Növelhetik a lerakásra nem kerülő hulladékok arányát megelőzéssel, újrahasználattal, hasznosítással. És mit tesz az állam? Bírságolja az illegális hulladéklerakást (már ha kiderül, hogy ki tette oda a hulladékot, de ez ritka eset), és korszerű lerakókat épít. Egyre többet. Ez nem rossz gondolat: ha már lerakó, akkor legyen legális és korszerű, de még többet érne, ha az állam a hulladékpiramis többi szintjét erősítené, ösztönözné a megelőzést, újrahasználatot, hasznosítást.
A lakosság hozzáállása Magyarországon ellentmondásos. Egyrészt lelkesen szedik a hulladékot a különböző akciókban, és európai rekordot döntöttünk májusban a TeSzedd! versenyben; másrészt mindenki ott dobja el a hulladékát, ahol éppen van. Ezért kerül nejlonzacskó a fák ágaira, cigarettás doboz a bokor alá (még a doboz a jobb eset, a csikktől akár ki is gyulladhat a bokor, és kész az erdőtűz...), használt mosógép és törött WC-kagyló az erdei tisztásokra, stb. (A kutyák ürülékét is a parkban hagyják...) Ez szerintem kulturális és lelkiismereti kérdés. És nagy a tudatlanság és a lustaság is. Szépen terjed a szelektív gyűjtés, és már egyre többen tudják, hogy mit melyik gyűjtőbe kell dobni, de még mindig vannak hiányosságok, és vannak olyan emberek, akik lustaságból vagy tudatlanságból mindent a vegyesbe dobnak, pedig a vegyes a lerakóra kerül, a szelektív hulladék viszont hasznosul.
És azt sem tudja szinte senki, hogy a háztartásban is keletkezik veszélyes hulladék, amivel óvatosan kell bánni. Veszélyes hulladék pl. az elem, amit el lehet helyezni elemgyűjtőben; a többi elektronikai hulladék, amit visszavesz a gyártó vagy forgalmazó; a gyógyszermaradék, amit visszavesz a gyógyszertár; és az étolaj is, amit pl. a MOL-hoz lehet vinni, és szigorúan tilos a csatornába önteni, mert gondot okozhat a szennyvíztisztításban. (Természetes vizekbe pedig főleg tilos beleönteni, belevezetni, mert a víz felszínén lebegve elzárja az oxigéntől az élővilágot.) Ezért fontos lenne a lakosság felvilágosítása, folyamatos tájékoztatása, és a megelőzés (vagy legalább a hasznosítás) ösztönzése.
Összefoglalva elmondhatjuk, hogy a magyar hulladékpiramis egyelőre még a feje tetején áll, és igaz, hogy már történnek előremutató lépések, de ez még kevés, és szemléletváltásra lenne szükség a lakosság, az állam és a termelő vállalatok esetében is. Ha ezt a szemléletváltozást sikerülne elérni, akkor talán javulna a hulladékhelyzet az országban.
1. rész: A magyar környezetvédelem - Bevezetés
2. rész: A magyar környezetvédelem - Általános környezetvédelem
3. rész: A magyar környezetvédelem - Bányászat és rekultiváció
4. rész: A magyar környezetvédelem - Energetika és megújuló energia
5. rész: A magyar környezetvédelem - Fenntartható fejlődés
Kapcsolódó cikkek:
6. rész: Mit tehetünk? - Hulladékgazdálkodás
Mennyire zöld város Veszprém? - 4. rész: Hulladékok Veszprémben